Költekezés

2010. január 5., kedd

no kontroll

semmi másra nem vágyom mostanában, mint magam elvesztésére, nem könnyű dolog, ahogy anyu mondta nekem: ne félj, nem könnyű meghalni, abba is bele kell feszülni, teszem én hozzá, s hogy mi az, ami készül bennem, nem érdekel, de szeretnék elé menni, jó lenne valami függés, a szabadság nehéz, főleg nehéz, ha törpék nyüzsögnek az ember talpa alatt, s félve léphet, nehogy valamelyiket eltapossa, mondjuk, ma kipróbálom, milyen töménytől padlót fogni, vannak cetlik az asztalomban, mit nem szabad csinálni, ha elvesztem a kontrollom, italtól, érzésektől, múlttól, telefonbeszélgetéstől, versektől: ne írj, ne beszélgess emberekkel, ne maradj erős, ne félj, ne vegyél sok levegőt, ne olvass, ne gondolkodj, ne ne-mozdulj, hallgass zenét, egyszerű zenét, semmi klasszikus, semmi súly, semmi isten, sok ördög, az ördög kedves, fájdalomcsillapít, és szörnyű, van ilyen is: ne legyél őszinte senkivel! hát milyen emberek vannak, lehetnek körülöttem, hogy ilyesmiket kell magamnak parancsolni? ki szégyellje magát?
csernelyben volt egy kis kert (nagy kert) a hátunk mögött, csupa szilvafa, sok, a leghaszontalanabb fák a szilvafák egy gyereknek, szúrnak, nem lehet rájuk felmászni, a szilva többnyire éretlen és nem finom, és benne van a pálinka lehetősége, de hát mi ez az eperfa lehetőségeihez képest. rálátni mari fedetlen vállaira róla. hess, valaki elkergette ezt a kort, éveket kiráznak az emberből, mint párnákból a meleget, a gyűröttséget, panaszkodom megint, jöhettek korányimatyik ellenkezni, gyűlöletet ültetnek belém a jelenek, és az a feladatom, hogy ne meneküljek, nincs kitől, és nincs kibe. egyre erősebben hiszem, hogy harcolnom kell, és csak csapda minden szelídségem.
gondolkodom, mit tudok adni. adni kell. nem azért, mert kapni akarok, hanem mert úgy nyugszik meg a szívem, ha adok, de nem ünnepekkor, és nem annak, aki kér. ez az én engedetlenségem. csak azt tudom adni, hogy nem színezem túl a dolgokat, mert így garantált, valódi színeket jelentenek azok a mondatok, üzenetek, gesztusok, amelyek színesnek tűnnek. nem lehet nőklapjás kedvességben élni. hát, nem tudom elkerülni a nőklapját, mónikát, olyan erőszakosak, mint jézus, mint a remények és mint a szív: dibb-dobb, dibb-dobb, dibi-dobi, dibi-dobi akkor is, ha nem kellene, concore, xanax, rivotril, slow down-pulzussal verem (ki magam).
túléltünk megint egy karácsonyt.
regény-nyomasztás. a legfiatalabb forma, most mégis, illetve ezért is ez a legkelendőbb. amolyan irodalmi-pedofília itt is: regényt kell írni. nyomasztó írói kötelesség. de valahogy nem sikerül rábeszélnem magam rá. és nincs is talán ennyi vagy olyasfajta mondanivalóm. de regényes igényeim, persze, vannak: pénz, ismertség, mozgástér. minden dolog vége: a mozgástér.
nyomorítom magam körül az embereket. és nem úgy, ahogy bárki gondolná. a legszörnyűbb, hogy bárki, bármit gondol, nem az vagyok, nem úgy érzem magam, nem ott vagyok, és nem azt mondom, és nem azt értem. dédelget a fekete. látom magam, nyugtalan piramis vagyok. élesednek bennem a pengék. múmiáim úgy őrzöm, olyan erősen, olyan sokáig, és olyan értelmetlenül ma már, mint a gigantikus sivatagi háromszögek: családom, sorsom. pedig már régen nem az enyémek. lehetne, de engem senki sem akar eladni. vásárolgatok.

2010. január 4., hétfő

Kísérletek a megváltásra

Tegnap reggel az én ezüst-istenem
átlépdelt hozzám a napfényes Dunán
Fénykésével az én szennyes ingemen
lyukat vágott

Harminchat csendjének réznyilaival
rászögelt a mostra vadat a vadász
-- Olcsóbb az olcsónál minden ami van
s nem volt vagy lesz

Kérdezni nem voltam épp elég okos
-- Szép vagy mint a bozon suttogtam bután
Fáradtan mint bármelyik anya hogyha mos
fölém görnyedt

Becsuktam a szemem koccant a fogam
-- Nem lehetek én se más csak ami vagy
-- Végül is nélküled tudok boldogan
élni menj el

Tegnap reggel az én ezüst-istenem
Szemembe csillogott kínálta magát
Nem kellett -- tartottam inkább mindenem
itt mint odaát

2010. január 2., szombat

hűs nem-cölöpökre építsem a váram?
kínálom akkor már madárülni vállam
néma parancsnokom hogyha nincs is nálam
nincs olyan hogy magam szabaddá sajnáljam

Nagyzolás

Hinni kell a semmiben! Hogy az a semmi olyan semmi, amibe majd belecsapódik valami.
Lehetne olyan is a semmi, amibe semmi nem kívánkozik. De tudjuk, hogy a semmi csak a valami előjátéka.
Ezt akartam a fiaimnak ajándékul elhitetni karácsonyra -- egyelőre nem sikerült. Pedig még tovább is mentem volna... Hogy mi a garancia rá, hogy még a mi időnkben megtörténik ez a "megtermékenyítés".

Elkészült az új verseskötetem, azt hiszem, Nagyzolás lett a címe.

2009. december 27., vasárnap

ihlet és véletlen

Kell hozzá egy kis bátorság, hogy az ember az ihletről írjon. Tovább rózsaszínesíti a költőt. Ha valaki azt akarja. Azokhoz fordulok, akik nem ezt akarják:
az ihlet (ma ezt álmodtam) az az alázat, amivel az ember a világ felé fordul. Az a bizalom, hogy össze tudnak és össze is fognak úgy állni a dolgok, hogy velem mondatják ki a jelentésüket. Ez a gondolat önmagában talán nem is érdekes. Mi van azokkal, akikben nincs bizalom, és sürgetni szeretnék az ihletet?
Az ihlet -- más megfogalmazásban -- az előbb említett környezet feladata, mellyel megbíz minket. Ismerek költőket, akik háborús félelemben élnek, és nem várják meg a világ kegyelmét, a feladatokkal való kitüntetést, hanem maguknak állítanak ki megbízóleveleket. Magániskolát játszanak: lesik, vadásszák a világot, felfedeznek életeket, lélekföldrészeket, s feladatként elküldik maguknak a maguk készítette polaroidokat. Ipari vagy iparos költészet lesz ebből. A befektetés skálázható, a nyereség garantált. Önmaguk alkalmazottjaiként ezek a költők sosem mennek szabadságra. Ezek a költők az ihlet háta mögött élnek. Jó lenne őket türelemre inteni, bizalomra csábítani. Megkérni őket, hogy tanulják ki a véletlent. Párkapcsolatokra szólítani őket fel(felé).
Azon gondolkodom, hogyan lehetne mindezt megtenni. Példát mutatni nem lehet, nem érdemes, mert azt hiszik, minden vers úgy készül, ahogy ők készítenék.

2009. december 25., péntek

Hajlamos vagyok engedni az ünnepeknek. Még akkor is, ha tudom, hogy eredetileg, mi mit jelentett. Jézusról sejtve minden pletykát, minden hamisságot, minden politikát. Hogy ez a karácsony mégis mire való. Egyedül, ha főleg egyedül. Mit keres ilyenkor az ember a saját elmúlt történeteiben (nem a jövőjét), és nem talál jót: ami vár rá, nem örömteli. Miért, ki mondta, hogy az lesz. Miért ne lehetne munka, koncentrálás, félelem? Az is élet. Azért nem lehetne az, mert fáradt a kutakodó.
Mondatvégi pontot kíván mégis az elme. Előtte még négy vallomást. Téged, téged, téged és téged tényleg szerettelek. És szégyent, pirosat, mert mit is jelent a szeretet, csak lázat, csak meggyötört szemet, csak magas vérnyomást, csak nyugtalan kezek simogatását. Nincs ebben semmi örök, semmi igazi, csak önzés, fáradtság, és igazi fáradtság nincs is benne, csak engedelem, vonzásnak és taszításnak, játéka minden gravitonnak. Sikoltani támad kedve az embernek! Szeressen, aki képes rá! Istenekért! Figyelj rám, sikítok, sikítok! Üres szívek gyülekeznek hatalmas alkonyok hegycsúcsain!
Adjuk és megadjuk magunkat, büdös Jézus!

2009. december 23., szerda

Abból merítve, ami van

Akikhez egyéb utakon nem tudok, nem merek szólni, fogadják szeretettel, gesztusnak, nem többnek, mint ami a karácsony egyébként is, fenyőünnep, mindegy -- ezt a verset.
Fura kis év volt ez is.

Harminchat évesnek lenni nagyjából olyan érzés, mint hat darab dobókocka fölött merengeni, amikor mindegyikkel hatost dobtál.

Mi értelme a költészetnek, mindennap felteszem magamnak a kérdést. És nem érdekelnek a hamis, állandó válaszok. Az igazság változik, mint az évszakok: lassan, körbe-körbe ér, ismétli magát, de fejlődik, két egyforma nyár, két egyforma igazság nincs.
Ma ott tartok, hogy a lélek testmozgása a költészet. Ha sokáig nem beszélteted a lelked, a tested kezd el helyette beszélni, a test helyettes beszéd-nyelve pedig a betegség. Csak áltatja magát, aki azt gondolja, neki dolga van, ő nem ér rá a versekre, a mesékre, a regényekre, a dalokra. Aki azt gondolja magáról, hogy ő komoly, neki dolga van, talán becsapja magát, mert talán éppen neki nincs igazi, értelmes dolga a világban.


Harminchatodik december

I.
Gyümölcsökben a déli nap kering
s hűvösen az esti öntözés is.

Íratlan szabálytalanság szerint
mondok le rólad újra én is.
Gyerekek lobbannak lángra, hogyha
nyomodba lépek. Szívem rothad,
szeplős körte. Kihízott sárga szoknya
a szél. Hideget hoz, huzatot hagy.
Túlfényt tükörbe.

Katonák hídja fekete szemöldököd
pirosló szád szakadéka fölött.
Rémült madarad, töréseden őrködök.
Tüdőd patakjának haragja hörög.
Az idő lánctalpas tankja áthalad
vágyaink cafka perzsaszőnyegén.
Minden elveszik: minden rám marad.

Szeretőre, családra vadászom én.

Üvöltözve hallgatok. A konyha csendje
tüske-bogárként száll a szemembe.
Beteg a hűtő, vénülő csap csepeg.
Készül félni a lakásló rengeteg.

Üveg-sárkánya surran a hüllő-estnek.
Isteni komornyik minden utcalámpa.
Bűnök őrzik, akit rendőrök keresnek.
Kutatni, bujdosni máma is hiába.


II.
Az emlékek rendje omló, mint a löszfal.
Mindent felforgat, de valamit marasztal:
nem igazát, nem formáját, se hasznát
a történeteknek -- szolgáknak zsolozsmát.

Az ember önmagával csak is úgy van rendben,
ha engedi, a jövőből szivárogjon hozzá minden,
még a múlt is, álmodatlan álmok áldomása,
akkor van jól minden, ha minden csak hiába.