semmi másra nem vágyom mostanában, mint magam elvesztésére, nem könnyű dolog, ahogy anyu mondta nekem: ne félj, nem könnyű meghalni, abba is bele kell feszülni, teszem én hozzá, s hogy mi az, ami készül bennem, nem érdekel, de szeretnék elé menni, jó lenne valami függés, a szabadság nehéz, főleg nehéz, ha törpék nyüzsögnek az ember talpa alatt, s félve léphet, nehogy valamelyiket eltapossa, mondjuk, ma kipróbálom, milyen töménytől padlót fogni, vannak cetlik az asztalomban, mit nem szabad csinálni, ha elvesztem a kontrollom, italtól, érzésektől, múlttól, telefonbeszélgetéstől, versektől: ne írj, ne beszélgess emberekkel, ne maradj erős, ne félj, ne vegyél sok levegőt, ne olvass, ne gondolkodj, ne ne-mozdulj, hallgass zenét, egyszerű zenét, semmi klasszikus, semmi súly, semmi isten, sok ördög, az ördög kedves, fájdalomcsillapít, és szörnyű, van ilyen is: ne legyél őszinte senkivel! hát milyen emberek vannak, lehetnek körülöttem, hogy ilyesmiket kell magamnak parancsolni? ki szégyellje magát?csernelyben volt egy kis kert (nagy kert) a hátunk mögött, csupa szilvafa, sok, a leghaszontalanabb fák a szilvafák egy gyereknek, szúrnak, nem lehet rájuk felmászni, a szilva többnyire éretlen és nem finom, és benne van a pálinka lehetősége, de hát mi ez az eperfa lehetőségeihez képest. rálátni mari fedetlen vállaira róla. hess, valaki elkergette ezt a kort, éveket kiráznak az emberből, mint párnákból a meleget, a gyűröttséget, panaszkodom megint, jöhettek korányimatyik ellenkezni, gyűlöletet ültetnek belém a jelenek, és az a feladatom, hogy ne meneküljek, nincs kitől, és nincs kibe. egyre erősebben hiszem, hogy harcolnom kell, és csak csapda minden szelídségem.
gondolkodom, mit tudok adni. adni kell. nem azért, mert kapni akarok, hanem mert úgy nyugszik meg a szívem, ha adok, de nem ünnepekkor, és nem annak, aki kér. ez az én engedetlenségem. csak azt tudom adni, hogy nem színezem túl a dolgokat, mert így garantált, valódi színeket jelentenek azok a mondatok, üzenetek, gesztusok, amelyek színesnek tűnnek. nem lehet nőklapjás kedvességben élni. hát, nem tudom elkerülni a nőklapját, mónikát, olyan erőszakosak, mint jézus, mint a remények és mint a szív: dibb-dobb, dibb-dobb, dibi-dobi, dibi-dobi akkor is, ha nem kellene, concore, xanax, rivotril, slow down-pulzussal verem (ki magam).
túléltünk megint egy karácsonyt.
regény-nyomasztás. a legfiatalabb forma, most mégis, illetve ezért is ez a legkelendőbb. amolyan irodalmi-pedofília itt is: regényt kell írni. nyomasztó írói kötelesség. de valahogy nem sikerül rábeszélnem magam rá. és nincs is talán ennyi vagy olyasfajta mondanivalóm. de regényes igényeim, persze, vannak: pénz, ismertség, mozgástér. minden dolog vége: a mozgástér.
nyomorítom magam körül az embereket. és nem úgy, ahogy bárki gondolná. a legszörnyűbb, hogy bárki, bármit gondol, nem az vagyok, nem úgy érzem magam, nem ott vagyok, és nem azt mondom, és nem azt értem. dédelget a fekete. látom magam, nyugtalan piramis vagyok. élesednek bennem a pengék. múmiáim úgy őrzöm, olyan erősen, olyan sokáig, és olyan értelmetlenül ma már, mint a gigantikus sivatagi háromszögek: családom, sorsom. pedig már régen nem az enyémek. lehetne, de engem senki sem akar eladni. vásárolgatok.
