A negyedik szakasz

Senza tempo (Jónás Tamás, Gáti Oszkár)

2011-10-10T14:04:00.000+02:00

('http://www.youtube.com/p/8515F7A15BD0B29A?version=3&hl=hu_HU',)

RÖVID SZÖVEGES ÜZENET

2011-02-04T10:17:00.002+01:00

Nem őrzök fotókat, lassan, szépen
változik rólad az emlékképem,
változol te is, így minden rendben,
most, hogy már nem muszáj mindig lennem,
beszélek hozzád és rólad este,
reggel az álmaim elemezve
csodálom tenyerem, közös tenyér,
hiába más az idő és a tér,
ami még számít, az csak összeér,
szakadunk, változunk mindannyian,
hiányzol, hiányzol, fiam, fiam.

2011-02-04T10:12:00.001+01:00

Csuth Péter versplakátja

BAPTISTA

2011-01-28T20:50:00.000+01:00

Tömött a sors, akár a hosszú utakra cipelt bőrönd, majdnem kiszakad.

Dicséretek egyszerű csónakján siklik az időben előre a bölcs.

Nem pihen az igaz természetű lélek: imaszőnyeg minden sivatag.

Minden rontott menekülés áldás, s hozzá a szerelem gyógyító kenőcs.

Megnéztem magam egy állótükörben, gyönyörű meztelenül a testem.

A pusztulás oroszlánjainak díszes karmolásai piroslanak rajta itt-ott.

Simogattam mellkasom: nem magam muszáj, Istent szabad szeretnem.

Imádkoztam: leszappanoztam magamról a múltat, mint a piszkot.

Lassuló vasharang nyakam alatt a szívem, minden emberben kondul.

Nyereg a gondolkodásom, paripám a halál, kecsesen lépdelünk.

Aki engem megkíván, megkeres és megkap: a végső Istenbe bolondul.

Büszke pillangók csapata repked arcomon, hol eddig a szégyen ült.

BÁRMIKOR BÁRHOL

2011-01-27T11:51:00.000+01:00

Reggel nem kezdődik, és nem ér véget este,

nincs, aki panaszkodjon, hogy olyan régen kezdte,

és nincsen, akitől fájna, hogy alig van velem,

délben eszem reggelit, és szombat van pénteken,

a redőny erős, a fénynek már nincsen illata,

nem megyek el otthonról, hogy ne érjek haza,

kikapcsolom a fűtést, mert ősz lesz hirtelen,

és tavasszal sem volt végül is olyan hidegem,

nem ülök már az ágyon, nem fekszem, senkivel,

nem járok el a boltba, nem kell élelmiszer,

részeg sem akarok lenni, se sör, se bor, se mák,

ha kell, bírom bármeddig, mit nem bírok tovább.

Szürke az arcom, mondjuk, de lehet, hogy kövér,

a tükör, lehet, hogy nincs is, szerintem is kevély,

valahol volt egy gyújtóm, és gyertya is talán,

az is valahol volt, egy alma, egy banán,

a telefon labirintus, sok szöveges üzenet,

s talán nem álom volt, hogy hajnalban csengetett,

a csengő szólt, a szomszéd nyitott ajtót, vagy én

nem nyitottam ki végül, nem fújt be hát a szél,

és volt valami oldal, tavaly még volt netem,

emlékszem, túl vagyok egy nehéz történeten,

a zokni nem az enyém, az ing meg újra az,

azt hiszem, amit hazudtam, véletlenül igaz,

nem emlékszem, bocsáss meg, kérdeztél valamit?

Pedig válasznak írtam. A verset. Nem vagy itt.

AKI

2011-01-27T07:44:00.000+01:00

aki a tengerhez akar menni de

hegymászó a férje

vagy nincs lába vagy nincs szeme

amivel menne vagy nézne

csak egy biztos: a tenger és

egy biztosabb: a széle

aki egy fával szerelmi viszonyt

folytatna hogyha tudna

a bükkfa fekete kérgén fehérlene

forró ragacsos magja

csak egy biztos: a bükkfa és

egy biztosabb: az odva

aki szolgája lenne hű ura

nagy testű hím kutyának

nem lenne lelke otthona

ha lenne is: ez az állat

csak egy biztos: a kutya és

egy biztosabb: ha támad

Gonosz szerelmes vers

2011-01-27T07:43:00.000+01:00

hogyha tudnék varázsolni

nyuszit csinálnék belőled

vadászokat hívnék s nézném

egykedvűen hogy lelőnek

hogyha teljesülne álmom

azt álmodnám jégtábla vagy

vinne a víz délre ahol

egyre ritkább a téli fagy

hogyha kutya lennék sunyin

figyelném ki lép a járdán

piros cipős neccharisnyás

lábad véresre harapnám

Evangélium költőknek

2011-01-27T07:40:00.001+01:00

Nem lesz már tél sosem. Ha lesz is,

csak névleges, csak szóbeszéd.

Marad minden, akár a szex is,

csak megszokás, csak törmelék.

Nem lesz már ellenség. A lelket

belülről aknásítja el

egy hadseregnyi szó. Szonettek

gyilkolják le, ki szólni mer.

És nyár se lesz. Tavasz se. Ősz.

Csak mindig minden ismerős.

A test legyőzi önmagát.

Itt is, akárcsak odaát.

Erős ököl a szív, mondják, ha ver.

És szelíd tenyér lesz, ha már nem nevel.

Joggal és körömmel

2011-01-27T07:39:00.000+01:00

Vajon úgy utál-e a fiam, ahogy én aput akkor, amikor

ő kint ült a konyhán, fejét az asztalra ejtette, ahogy én

most asztalra ejtem, ő tök részeg volt, én most éppen

tök reménytelen, s lehet, hogy én még meg se születtem,

amikor ilyen tökösen reménytelenül kókadt apám feje

az asztalok asztalára, és anyám kegyetlenül, ahogy

az oldalast, felszeletelte apám némaságát, és hagyta

belefulladni a csendbe, s hát akkor mikor kezdek el inni

és kivel, hogyan, mit, miből, és leszek-e olyan gyáva,

hogy filozófiát kerekítek belőle, apám sosem, inkább

azt mondta, mindenkinek jár az ital, és nekem most

becsületből is azt kellene mondanom, hogy jár minden

kábulat, tudatutazás, szerelem, fegyverkovácsolás,

istentagadás és egyéb rafinált örömök, de még görcsösen

ragaszkodom fiamhoz, kettő van, s most az egyikhez

igazán, épp ahhoz, amelyiket hivatalosan kevésbé szeretem,

vajon utál-e már, a testszagom, a mosolyom,

ahogy beleharapok a kenyérbe, ahogy iszom a vizet,

olyan élvezettel, mintha isten vérét innám, vámpír,

amikor azt mondom, "már pedig így lesz", átkoz-e

vagy hallgat rólam, ahogy én hajdanán apámról,

szégyenlem, veszekednem, kiabálnom kellett volna vele,

de úgy léptem el mellette, mint kutyaszar mellett

a járdán, és vajon van-e kegyelem, lehetséges-e,

hogy fiam, mindkettő, egyszerűen és megbonthatatlanul

szeret?

VIRTUÓZ BESZÁMOLÓ

2011-01-19T00:26:00.002+01:00

Hogy is vagyok? Nem egy titok. És kérditek sokan.

Szent állapot, bolond vagyok. Azt mondom: súlytalan.

Híztam, igen, kettő kilót. A testem testre vár.

Türelmesen. A dáridók ideje rég lejárt.

Szürkés humusz a lelkem, és minden szavam szines.

Tetanusz-féle mérgezés: megbénít, hogy mi lesz.

Minden nap tiszta, semmi köd, halálosan kimért.

Út nincsen vissza, őrködök, gyanús, meg aki ért.

Halálozom. El, vissza: szép tangó a kék magány.

Veli Lošinj és Izrael, mindkettő visszavár.

Mit mondjak? Új-boldog vagyok. Tartozom. Ez a rend.

Beszédesen elhallgatok. Dzsungel nőtt idebent.

Megszültem Istent. Gőgicsél. Szavakkal szoptatom.

Lejegyzek mindent. Ő, míg él, szól a moll-pentaton.

2011-01-17T10:28:00.002+01:00

Csuth Péter munkája

ÜRES VERS

2011-01-08T09:54:00.001+01:00

Üres a torkom, mint a koncerttermek, üres a gyomrom, mint a téli spájz.
Üres az este, éjjel merre menjek? Üres a hajnal, hűtlen, mint a társ.
Üres a szem, mint a régi tollbetét, s a zseb, mint újszülöttnek a temető.
Üres a férfi, hogyha félrelép, s hogyha nem lép félre, úgy üres a nő.
Üres a szív is, felhígított hajnal, üres a pohár, nincsen már unikum.
Üres vagyok, mint gázpalack a fagyban, üresen ázom el pesti bulikon.
Üres a világ, nincs már benne csók, szex. Üres a testem, kopog bent a vér.
Üres szemgödör, a vaknak csak jobb lesz, ha kirepül a remény-denevér.

2011-01-03T16:12:00.000+01:00

Tasó és Toboz

Toboz

PANASZ

2010-12-27T11:22:00.000+01:00

minden ágy beszeretkezve
meleg a padló, remeg kint az ég
aktusokba feledkezve
himbálódzom mint a hintaszék
nincsen kedv már múlatkozni
vacog a percek hadserege: rég
nem akarok újat hozni
megmaradok, én, a maradék

MAGZATMÁZ

2010-12-25T10:48:00.000+01:00

megvolt a nagy alvás. meg a hosszú álom.

a város széli házra vigyázott a tél.

alszik végre, súgták a hozott fák, a nyáron

bolond volt, és költő. szerelmes. kevély.

kibomlott a madzag, a szívből, mint a magvak,

kiestek a múltból az ólomkatonák.

nem tartok meg semmit, végül is, magamnak,

üresek, fehérek a legbelső szobák.

de minden ajtó nyitva. és nyitva minden emlék.

titka, bűne nincsen semminek se már.

üzenem a nőnek: szerelmese lennék.

Vernix caseosa. Megszült a halál.

csalók öröme

2010-12-18T15:47:00.000+01:00

gyönyöröm gyémántos koronáján a fény

ahogyan elgázolt gyerekek szemgolyója megreped

széttört. izomtalan vénasszonyok esnek össze így

rettegek, hogy meglátott, néz valaki. ziháló sötétben

fekszem, kurvákhoz járok: álmodom, de nem jó.

a hegyek teteje az egek alja. a jeges tél ott hasal.

a végtelen udvariasan rám csodálkozik.

szolgáljátok a gyávákat, rosszakat. hadd csituljanak.

a pengeéles horizonton rögtön felborul a Nap.

CIGÁNYDALOK

2010-12-18T15:41:00.002+01:00

NP-nak

drágám drágám elutazik éjjel

szép férfink elutazik az apád

itthon várunk rá nyarakat-e évet

ne tudd fiam: ő haza-haza lát

megjön majd ha a hideget a szívünk

nem bírja a házunk már ki a fagyot

sírok sírok jól látod te ne sírjál

kedves könnyek ezek az angyalok

kenyérmanó hova bújtál te száraz

merre kuncogsz rajtunk cigányokon

nézz a mosolygós kisfiú anyjára

nevetek pedig bent csak zokogok

bújj elő álmom penészes ne légy

a hajam levágom ha ma megleszel

mesére cseréllek siratózenét

morzsázz ma testeddel rossz kedvemen

aranyszőke idő szalad végig az utcán

gyönyörű a kanca s mi feketék? mi is!

gondolj szeretőm mindig ha tudsz rám

csak a mosolyom volt olykor hamis

virágok harcolnak az ablak alatt

fiatalságom erős izmai a száruk

jaj csávóm miért kímélted úgy magad

aranyszőke idők futok utánuk

hadd örüljek neked táncolj és énekelj

édesanyám ez az utolsó táncod

s ha már az utolsó: miért ne énnekem?

hű fiad vagyok nem csaló leányod

az arcodon ma éjjel nincsen félelem

megvan ma mindened nem kell kívánnod

hulljanak hajadból ki a virágok

táncolj át velem ezen a nagy szégyenen!

karolj belém apám kísérj hazáig

elvesztettem ma minden hitem

tél van már nem bírom ki úgyse nyárig

hadd nézzem meg veled a sírhelyem

nem lát most senki a Hold meg már néma

úgy némult el akár az én szívem

halkan ha akarna szólni is néha

nem hallja meg őt már rég senki sem

Neked, úgyis tudod, hogy neked

2010-12-17T19:44:00.000+01:00

nincs szükségem a reményre

se igazságra se kenyérre

nincsen amire vágyom

akkor lesz: kitalálom

nincs szükségem harcra: nyerek

elhozom magamhoz a szerelmemet

készülök Istennek óriásnak erre a nyárra

sőt: tavaszra! nincs idő a halálra!

lassan és majdnem örökre foglak

meg kozmosznyi fogolynak

a boldogságot színes üveget

széttöröm: a boldogság leszek!

nyisd ki a szád: a lelkem fészke

belenéztél a pártoltam szemébe:

engem láttál. ezt cipelem én!

nekem te kellesz, nem kell a remény!

ÚJ REMÉNY

2010-12-17T16:55:00.000+01:00

Izmos a szívem, mint egy távfutóé.

Szálkás a testem, és barna, nemes.

Sérült, s nem tudja, mire érdemes.

Nézzetek ennek a vadnak a szemébe!

Én vagyok a jövő reménye.

Végtelen szemem van: időm nemesacél.

A lélek hol, mint a gomb, hol mint a sztyeppék.

Nem mérgesítették bűnök, rozsdás eszmék.

Itt áll kiöltözve, de hol a büszkesége?

Én vagyok a jövő reménye.

Semmi más nem: csak ember.

Se kereskedő, sem írnok nem leszek.

A közelemben langyosodnak az istenek.

Finomodjon-e tovább, hogy senki se értse?

Én vagyok a jövő reménye.

Amit most teszek, mások fogják.

Eresedik tőlem is ez a szegény ország.

A költő jött ide, hogy belekérdjen a szemébe

minden olvasónak: a szíved megért-e?

Én vagyok a jövő reménye.

AMIKOR KINYITOTTAM A SZEMEM

2010-12-17T16:53:00.001+01:00

Láttam, fiatal lányokból, akiknek ingét átszúrta a bimbó,

láttam, fiatal lányokból, akik kacagtak, és szemükben őrláng,

láttam, fiatal lányokból, akik ingyen, bárkivel bárhol,

láttam, fiatal lányokból, akik ruhákért adták el a lelkük,

láttam, fiatal lányokból, akik a kábítószerért hívők lettek,

láttam, fiatal lányokból, akiket az apjuk többször, még nem hat évesen,

láttam, fiatal lányokból, akiket a keleti törvények tekertek orsóra,

láttam, fiatal lányokból, akik más lányok tisztaságát irigyelve öltek,

láttam, fiatal lányokból, akik bűneik csendőrei elől bujdokoltak,

láttam, fiatal lányokból, akiket elnyelt a csörömpölő konyha,

láttam, fiatal lányokból, akiket egy mozdulattal szíven szúrtak,

láttam, fiatal lányokból, akiket nem látott az úgy nevezett Isten:

láttam, fiatal lányokból,

hogyan lett levéltelen, kiszáradt, guggoló bokor,

s láttam őket rezegni, mert finom érzékszerveik neszelték már

a halál avarban cammogó lépteit.

HARMINCHAT DECEMBER

2010-12-11T18:25:00.001+01:00

Gyümölcsökben a déli nap kering

s hűvösen az esti öntözés is.

Íratlan szabálytalanság szerint

mondok le rólad újra én is.

Gyerekek lobbannak lángra, hogyha

nyomodba lépek. Szívem rothad,

szeplős körte. Kihízott sárga szoknya

a szél. Hideget hoz, huzatot hagy.

Túlfényt tükörbe.

Katonák hídja fekete szemöldököd

pirosló szád szakadéka fölött.

Rémült madarad, töréseden őrködök.

Tüdőd patakjának haragja hörög.

Az idő lánctalpas tankja áthalad

vágyaink cafka perzsaszőnyegén.

Minden elveszik: minden rám marad.

Szeretőre, családra vadászom én.

Üvöltözve hallgatok. A konyha csendje

tüske-bogárként száll a szemembe.

Beteg a hűtő, vénülő csap csepeg.

Készül félni a lakásló rengeteg.

Üveg-sárkánya surran a hüllő-estnek.

Isteni komornyik minden utcalámpa.

Bűnök őrzik, akit rendőrök keresnek.

Kutatni, bujdosni máma is hiába.

II.

Az emlékek rendje omló, mint a löszfal.

Mindent felforgat, de valamit marasztal:

nem igazát, nem formáját, se hasznát

a történeteknek -- szolgáknak zsolozsmát.

Az ember önmagával csak is úgy van rendben,

ha engedi, a jövőből szivárogjon hozzá minden,

még a múlt is, álmodatlan álmok áldomása,

akkor van jól minden, ha minden csak hiába.

GYEREKKORI FESTMÉNY

2010-12-11T18:24:00.005+01:00

A szív lavór. Belecsepeg a lélek.

A lélek átvágott kakastorok.

Az idegrendszer éhes testvérek

hálózata. Én a kés vagyok.

Az öröm keret. Valami illat

száll anyuról apánk felé.

Apu részegsége üde csillag.

Nyitja a lovam a barna szemét.

HORÁNYI ÖNKÍVÜLET

2010-12-11T18:24:00.003+01:00

ködöt patkol az értelem

a nap fényes lova remeg

kényes állat kénytelen

önmagát nem érteni meg

beszélni nem tudó soha

meg nem született gyerekek

szelíd tipegő ostroma

némítgatja a szigetet

mezítláb áll egy kisleány

bokáját rágja egy kutya

még kisebb lány az oldalán

soha már nem talál haza

bokorban zizeg egy kamasz

veri az apja azt hiszi

némaságában nincs panasz

reménykedik hogy élvezi

macskák serege nyávog át

dunán szeleken éveken

szerelmek nyári táborát

bontogatja a félelem

már itt a tél mert itt maradt

a szívbillentyűkben pihent

túlél akármilyen nyarat

vért és nem hideget jelent

két fiaim bocsássatok

ne meg csak el egy hűlt apa

téveszt nyitányt és zárlatot

csak szégyenébe tér haza

vihar van és a fák buták

saját bokájukat verik

kifele nőnek egyik ág

sem érhet kint az istenig

ŐSZI ORGAZMUS

2010-12-11T18:24:00.001+01:00

a testben forró még a vér

az ég a háztetőkhöz ér

a köd nemes a nyár dobog

a szűrt napok mint mély dobok

verik vissza a nyár dagadt

örömeiből mi megmaradt

elül a nyári por-para

ürül a lélek pohara

egy őszi kiscica vacog

száraz levelek angyalok

zizegnek míg a szél fenék-

lyukába egy-egy gallycseléd

kikeresi a prosztatát

-- anyu, már nem bírom tovább

A MESTEREKNEK

2010-12-11T18:23:00.001+01:00

bosszant a nyár. a lázad enyhe

még nem hat az ősz seduxenje

a nyugtalanság percekig tart

még csodálod a díszes udvart

a nők kacér cseresznyefák még

a lombhullás feslett ajándék

tudod a szélben hogyha reszketsz

csak pár hét és hangos szüret lesz

a tűz mellett visít a banda

még nem hagytak egész magadra

nyüzsög az ősz. a férjes fényben

ragyog a titkos nyári szégyen

folyik a barna mézes emlék

tenyérbe illő sárga zsemlék

delet kondít a láb harangja

még szorgos a szív mint a hangya

szuszog a szeptember. az ég

mosásra kékíti a tenyerét

NYÖGÉS

2010-12-11T18:22:00.002+01:00

dobhártya az ég,

és hegyes tűként repdesnek neki a fájdalom madarai,

itt fekszem eged alatt, idő, ne szoríts!

ne szoríts magadhoz ilyen erősen, érdes istenem!

KIS SZERELMES VERS

2010-12-11T18:22:00.001+01:00

kinyitom a szememet hogy ne lássalak

sötétebb a humusznál is a sárga nap

fehér színű sötétségem lobogva véd

bőrre tetovált új álmom az égre ég

gondolatok lépkednek a kocsik között

saját magam árnyékával megütközök

győz az árnyék nem sirat el halad tovább

el kell kezdenem szeretnem az ostobát

nem vacogok kacagok a szabályokon

elalszom a boldogságom megálmodom

hamarosan felébredek szemem dagadt

kinyitom az egyiket hogy ne lássalak

KOR-HAD

2010-12-11T18:21:00.001+01:00

Amit adtál, nem is adtad?

Vörös szívem inkább korhad?

Tél van? Nem nyár? Nem vagy itt?

Két szemem két dinamit.

Ez a párna nem a melled?

Nem riadtam senki mellett?

Nincsen a szobában senki?

Minek kéne s hova menni?

Jaj, de nyom a sötét este.

Az ágynak hideg a teste.

Itt kell lenned valahol.

Kettő hold van, mind csahol.

Engedj, álmodjak tovább.

Legyek egyre ostobább.

Lakat van a mellkasomon.

Rozsdásodni kezd, én hagyom.

Tényleg nem vagy a szobában?

Tényleg tél van? Tényleg nyár van?

Jaj, ördögöm, angyalom.

Holdnyál van az ablakon.

LASSULÓ ZUHANÁS

2010-12-11T18:20:00.002+01:00

cipelem ezt a kisfiút és ő cipelget engem

nagyon féltett kis vacka van eszemben szívemben

öt éves forma meztelen hideg van mégse fázik

szalad az erdőből soha nem érkezik meg a házig

szalad a havas fák közül szaladna a melegbe

de létezik ház és van meleg ami soha nem ereszt be

cipelem ezt a kisfiút kosarat visz így asszony

nem akar mást csak annyit hogy reggelig alhasson

nem akar mást csak jó cipőt ne vérezzen a lába

rettegve gondol rá mi lesz ha eljár iskolába

ül a padok közt földre ül vagy ültetik a földre

nevetnek rajta mert piszkos a nyaka meg a körme

cipelem ezt kisfiút a lovagot aki a Marcsit

ne tudja még megmenteni mert túl sokáig alszik

konyhai boszorkány sikít krumplit pucol a kislány

fehér szívével érkezik de a lánynak arca nincs már

milyen világba bújhat el ez a hazug a vesztes

ki összevissza ígérget s csak béke időben kedves

miféle kisfiú cipel miféle vallomásig

harminckét éve kínoz egy férfit aki csak ásít

miféle kisfiú lehet ilyen felnőtt fiúból

miféle költő lett no la hasznot facsar a szóból

miféle verseket szerel miféle fájdalommal

mi féle fa áll a szívében ágakkal sose lombbal

NE LÉGY FÉRFI

2010-12-11T18:20:00.001+01:00

A férfiak még tökéletesek.

Vöröslik meg-megremegő szájuk.

Két kavics-szemük nyitva, mint a seb.

Bennük zihál Isten, hogyha ájult.

Nevetnek, így hazudnak a nőnek.

Kozmosz a hát, fekete lyuk a szív.

A férfinál mindenki erősebb.

Ha meg is hal, csak pár évet lazít.

VÉRÉH

2010-12-11T18:19:00.001+01:00

A meggyilkolt vadak

után a szemben megmarad

a vér utáni vágy.

És nincsen igazi érv,

miért ne kívánd a vért

újra és tovább.

A folyton hallgatag,

figyeld meg, még vadabb

lesz, mint a hangos fegyveres.

Ölni se érdemes,

élni se érdemes,

amíg a nem földi rend

a földön nem jelent

himnuszt, ünnepet.

Máma, barátom, az erős a beteg.

S ha kénye-kedve van,

legalább nem boldogtalan:

kiéli.

A túl sok munkától kíméli

magát.

De közöttünk járnak az erős ostobák.

Kiknek szívében logikátlanul

hol a pusztítás, hol az építés az úr.

Beszélgetésre mindig kész szegény,

tőlük rettegek én,

hogy leszólítanak.

IDEBENT

2010-12-11T18:18:00.001+01:00

sárga tó felett lila madarak úsznak

hártyás szárnyuk lóg a fáknak

a napból kiolvad egy fekete új nap

az ég nagy esők után szárad

kötéllé ölelkező csillagokon lógva

nagy függönye ez a titkolt csodának:

a kozmosz mélyén istenben csalódva

sírnak mind akik magukba látnak:

bűnös teremtő mentegetőzése csupán a világ

akit így-e vagy de úgy de halálra ítél majd

egy ismeretlen katonai bírói brigád

semmi sem él -- mindent isten hajt

kinek zokogjak én?

MEGÖREGEDEL

2010-12-11T18:16:00.000+01:00

kifújja a szemekből a felújított múltat

szürke színnel a homlokra friss ráncokat nyomtat

öregembert készít minden fiúból és lányból

hej az idő zene-bona: egész éjjel táncolj

vesse rád a kantárját a félelem a szégyen

ott lépdeltek minden lépésben legalább négyen

te aki vagy aki voltál s kit a világ rád fog

velük csoszog akinek te saját magad látod

csöndes robbanás az idő veti szét a májat

állj neki még éjfél előtt a hajnali táncnak

farkas vonít minden öregember szíve mélyén

retteg a ház hogyha már alig füstöl a kémény

hej a hideg hój az idő erőre kap zeng-bong

noha fecsegés a halál soha semmit nem mond

tartson a tánc reggelig a villamos ha már jár

mindig szédeleg az utcán részegen egy-pár lány

mindig futhatsz utánuk és az ágyuk is tiszta

a te véred mégsem a vágy a ketyegés issza:

tik-tak tik-tak vonulnak a szívedben az évek

minden ember aki szeret téged el-eltéved

fogaskereke a szádnak forgatja a vért bent

élni akarsz úgy döntöttél csikorgod a szégyent:

erőszakot tett rajtad a létezés a gyáva

egyke perverz nyitva van az égen napos szája

kihullanak a fogai csillagok a kertben

más nem harcol a világban ti nyűglődtök ketten

ne imádkozz milyen bajt hozhat ha rossz fül hallja

fut előled bármi szép vagy az erőd a szajha

SZEMÉRMES

2010-12-11T18:15:00.002+01:00

hideg csókom rácsavar a szádra

ez egy idegen szerelem vallomása

közöm hozzá csak centiméteres

a dal vagyok és más most az énekes

adom a szám a sorsom testemet

valaki vágya használ és eltemet

szeretőm vigyázz rám évekre eltűnök

más lelkek fájdalma gúzsba köt

könyörgöm egyszerű kölcsönért

mást nem ért aki engem nem ért

fogyatkozz velem de el ne fogyj

hitek prófétája ma álmodok

szolgaként és titokban rólad

istenvízben rohanó csónak

HAJLÉKTALAN

2010-12-11T18:15:00.001+01:00

Őszintébb szeretnék lenni, mint az

idő, a tükör, a halál, a törvény.

Nem vagyok semmi, de legyek mindaz,

ami takarékos, de soha se fösvény.

Legyek az Isten! Van bátorságom

kimondani szégyenletes vágyam.

A pokol legyen a hátországom.

És a mennyország legyen a váram.

Én bármilyen kincset megérdemlek.

És bármilyen kincset elfogadok.

Mindig, ha kínomban letérdeplek,

rajzanak belőlem az angyalok.

Csípőre teszem a boldogságom,

tükörben csodálom drága testem.

Körmömet unom, a Holdat rágom.

Itt vagyok mindenhol Budapesten.

Ingyenes vagyok, és nem véd jelszó.

Nyitva tartom magam éjjel-nappal.

Füstös a képem, mint egy presszó.

Vigyél magaddal! Vigyél magaddal!

ÓCSKA

2010-12-11T18:14:00.000+01:00

Térdemre bízok mindent máma.

Legyen ez testem imádsága.

Félig kész sírhant félve nézem,

hogyan veszik el büszkeségem

szobába zárva sajgó térden.

Bölcsebb a test, mint három kurva.

Szóhoz hagyom ma jutni újra.

Ossza szét gondom, pakli kártyát,

hiába okos sorsom, átlát

tükrön a szem, a vak szerencse.

Leszek a tanár, s én a lecke.

Rohad az idő, az egyke-fecske.

Megront mindent a pesti este.

S hallgat a testem, mint a jó pap.

El. De az tűnik most a jónak.

Elmúlik lassan élességem.

Némaságom a legfőbb érdem.

Asztali naptár csapkod, szárnyal.

Elhullok hát a forró nyárral,

ócska szerelmem!

SZÍVLAP

2010-12-11T18:13:00.001+01:00

éjes szemű szemérmesem

megáldozlak személyesen

érdes szárnyú kevély sasom

a szerelem kevés haszon

félélmény

kihazudlak puha sárból

belehellem ami lángol

a múltadba a jövődbe

önmagamból kinövök be

sorsodba

amíg a viták harsognak

kinevezlek új arcomnak

benevezlek örömömbe

csalódásaim töröm be

melleddel

VADÁSZVESZEJTŐ

2010-12-11T18:12:00.003+01:00

Vérezni a szív ha felejt

Varázserdő vadászt veszejt

Nyüszít a nyár hánynak a fák

Béreljetek édesanyát

Szaggat mint a papírt a kín

Kőpatakok én-partjain

Cigány méhek lopnak csendet

Édesanyád kinő benned

Széle hossza az időnek

Mint mikor a falnak dőlnek

Fiatal örömleányok

Édesanyákat teázok

Kiugatok az út mellé

Rámlógatja lombos mellét

Egyetlen fám diótlanul

Fiú édesanyát tanul

Horpad az ég gumiból van

Rosszul esik ami jól van

Bűzös szájban édes a nyál

Édesanyám édes anyám

SZÍVKEMENCE

2010-12-11T18:12:00.001+01:00

Csak ülsz meredten. Az idő kuncog.

Isten az egyetlen, gyűrött cuccod.

Akit te keresel, nem keres meg.

A fájdalmával és neked henceg

a hülye szíved, mint süket herceg,

parancsolgat a szerveidnek.

S te ördöggel mérgezed meg.

És rálépsz lassan a végső útra.

Úgy leszel szép, ahogy minden csúnya.

Virágok kezdenek megszeretni.

Elkezdesz te is szirmokat enni.

Arcon vizeled a naplementét.

Korlátlan nyár van. Szívkemencék.

AMI-IMA

2010-12-11T18:10:00.002+01:00

Most Isten háta mögött, hol nem ragyog az ész,

hol hónapokat töltöttem el ködben, egyedül,

hol a mozdulatlan, vizslató szem lelke a merész,

hátba nézek Istennel, mindegy, mibe kerül.

Mert el kell rajta üldögélnem, mint parton a béka,

milyen tökéletességnek lettem maradéka,

milyen szeretetről mondtam le vagy miért rosszat,

szédít-e az ima, vagy tényleg sátánt oszlat.

Van-e sátán? Milyen lassú? Mit akar a sárga

pokoljába lecipelni frissen mázolt szája,

úgy fogva a díszes fájdalmat, mint macska kölykét,

s azt hiszi, hogy véletlen, hogy rossz dolog nem történt.

Érvelne? Vagy harcolna? Vagy herceg ő, és vérből,

tisztaságból, szomorúan mosolyog oly kérdőn?

Tudja tán, hogy pillanatnyi idő kéne hozzá,

hogy a szerep cserélődjék, s hozzá imádkozzál?

Nem szeret az úr engemet. Én se őt, magam se.

Hitetlenségem a szívben egyetlen aranyseb.

Nem simogat, szégyenlősebb ő annál, én morcabb.

Jó leszek a torka alá, üres, poros polcnak.

Ki nyakára száll a galamb torkomról, a szürke?

Ki lesz az én türelmemre nyugtalanul büszke?

Ki fogja a soha ki nem mondott segítségek

nagy munkáját megdicsérni, ahogy én a gépek

erős, egyszerű és hangos munkáját dicsérem.

Mindegy nekem, hol lakom, hogy várban, utcaszélen.

Látom, hogy a gyönyör gyanús, harap, karmol, éles.

Mosolyogva simogat, ki tényleg szenvedélyes.

Áldd meg, Uram! Ne követeled hitemet, mert nincsen.

Nem én dobtam el, te vetted el aranykilincsem.

Nem én kerültem a templomokat, te kínáltad:

ne járjak el sehova, hogy ott lehessek nálad.

Segítségre van szükségem, tarkóm tartom égnek:

hiszek minden lélek, akár torz szeretetének.

Imádkozom hozzád, Uram. Hozzál nekem reggelt.

Mikor nem csak a Napod, de tört hitem is felkelt.

HAJNAL VOLT

2010-12-11T18:10:00.001+01:00

Ma elfelejtek mindent. A szavakat. A szádat.

Átadom a színeid a szöszmötölő nyárnak.

Elfelejtem, hogyan mozdulsz, mit hazudsz és kinek.

Nem maradnak belőled se hajnalok, se színek.

Ma elfelejtek mindent. A hajszárító csobban,

néma tudok maradni a szenvedéshabokban.

Elhagyom az időt, mint szandálját a gyermek.

Így tesz, akit gyűlölni, szeretni se mernek.

DIREKT RÉSZLET

2010-12-11T18:09:00.003+01:00

...

Dühössé tett minden zajos árulás

Így lettem hát igazságnak álruhás

Sorba soha állni kedvem nem hagyott

Zsíros volt a szívem mégis megfagyott

Kétszer csókolt rám a hús és két fiat

Aki engem megszeretett megriadt

Lenni egyedül s aludni -- értelem

megértetni nem tudta sosem velem

Ültem lócán vizes padon padláson

Volt irigyelt nők szívében lakásom

Jártam ott is ahol elme nem akart

Szívből tudtam köpni tüzes zivatart

Minden fegyvert amit a sors rám hagyott

Ledobtam mint ég dobál le csillagot

Harcoltam de gyengébbekkel játszva csak

S nem érdekelt ha valaki állba csap

Nem bocsátottam meg semmit úgy igaz

Isten dolga én a kertjéből a gaz

ítéletet áldást hogyan oszthatok?

Folyó idő medrében egy kő ragyog

Ez lehettem nyálkás színes csillogó

Jóra való mégis soha semmi jó

Nincs mit kérnem nincs hiányom hallgatok

Voltam ember Istenemnek balga tok

Ő a toll a papír idő s írt a múlt

Izgett-mozgott költőnk nem nyelvtant tanult

...

SÍRJUNK!

2010-12-11T18:09:00.001+01:00

ősszel a labdák sárga kabátban

eszméletlen kisgyerekektől

messzire pattannak neki égnek fának

fáradt és bénult horizontnak

ott gurulok velük én is a tájban

arcom a feltúrt földeken átüt

lentről néz fel a második énem

kislányért szeretőért térdelek égre

szöknek a fák menekülnek az erdők

érzékeny kék avarút terel engem

hol van a durcás szoknyás tenger

merre vagy édesapám anyu hol vagy?

nincs üresebb zseb a nagy nyomorúságban sem

mint ahogyan s amilyen üresen vagyok én ma

térdelj rám takarítsd ki a torkom

szedjél össze az elhullt rossz szeretők

odapöckölt félredobott szavaiból

istenem vagy minek hívjalak már

mindegy ritmustalanul legyél úr

ennyire balga a vár ura nem lehet és nem!

sírjunk!

HASZTALAN HARC

2010-12-11T18:08:00.001+01:00

az embernek van istene

mindegy hogy van-e nincsen-e

az embernek nincs semmi mása

tűrése van vallomása

az embernek ha még nemes

imádkozni sem érdemes

az embernek van arca sorsa

ha balga akkor összemossa

ez látszat amaz látomás

formája kínja haszna más

az embernek nincs istene

mert nem kell mindig hinnie

az embernek sok dolga van

főleg ha írni tolla van

ha szállni lenne tolla tán

hullákkal teli óceán

ijesztené a földre vissza

az ember az eszét elissza

az ember menekülne el

de nincs hova és senkivel

az embernek volt istene

nagyon sokan fúltak bele

s akik élve megmaradtak

egymás torkába haraptak

azóta is tart a harcuk

kitanultam a kudarcuk

s változott a véleményem:

nem kell helytállni a szélben

szélviharban pláne nem

legyen ez az ámenem

SZÓGYÁSZ

2010-12-11T18:07:00.002+01:00

Kifejezetten pénzbe kerül itt minden.

Csak én maradtam ingyen.

A postaláda csapda, nyüszítenek a szórólapok.

Ők is ingyen vannak. Én is ingyen vagyok.

Szóval: én és a szórólapok.

Engem kifejezetten ki lehet használni.

Levethető vagyok, mint a szandál, mi

nt a test az erkélyről.

Március óta lemondtam a testkéjről.

Szóval: március óta az erkélyről.

Kifejezetten befejezetlen akarom hagyni ezt a költeményt.

De kerekedik, mint has, ha felcsinálták a hölgyeményt.

Jó lenne kitenni szűrét a hiánynak.

De hiányodnak semmi, semmi nem árthat.

Szóval: semmi a hiánynak.

Iránynak ennyi.

VÍGASZ

2010-12-11T18:07:00.001+01:00

Sebesen sikló sérült kígyó az idő

Átsuhan kátrányos réteken

Szétszórja a vágy a kincsből

Amiről nem tud a szerelem

Béna a halál nincsen lába

Kertnyi az Isten királysága

Kozmosznyi benne a türelem

Lábujjhegyen álló margaréták

Között morog a világ fája

Tartja a szél a földes létrát

Korhadt út amin menni kell

Szirmot hullat a szél hiába

Nem múlik soha semmi el

Nyugodj meg halott nyugtalanságom

Látlak és várlak a semmiben

SZŐKE KISLÁNY!

2010-12-11T18:06:00.000+01:00

Személyiségünk partjain, jaj, nem csendes morajlás

van, s nem hideg, meleg gőzök takarják el a semmit.

Sikoly van, ordibálás, tiszta emberi szók, hangok,

csecsemőkín, karambol-dörrenés, s valaki verset olvas,

és ott ül csendben énünk legrosszabb arcú alakja,

és okosan ül, és sorolja a színeket, a bűnről

olyan nagy odaadással mond ki vérfagyasztó, igaz

szentenciákat, hogy, aki azt meghallja és érti,

nem tehet mást, hazamenekül, és tévét kapcsol, zenét

hallgat, vagy a konyhaszekrény kincsét magába tömve

ül, leül a konyhaasztal mellé, és hallgat, de az fáj,

hallgatózni kezd hamar, befele, de még az is kong,

hát hallgatja a testvérét, az anyját vagy szerelmét,

hogy mit hallgat, hogy mért beszél, hogy miért dudorászik,

és elgondolkodik, hogy talán el kéne, hogy mondja,

hogy járt ma ott, ahol az ember ritkán, ahol a partja,

a szél, szele van a személyiségének, ahol nem is ő az úr már,

de döbbenten csak hallgat, ül, mert más is odaér majd,

és nem szabad, hogy tudja, hogy az rettenetes hely, mert

még félő, hogy szemeit majd jó előre csukja,

és átszalad, mint halálon szoktak átbukni a gyávák,

altatókkal, csitítókkal, nem kerek, meredt szem

néz némán a másik kegyetlen, embertelen útra,

amit halálnak hívunk egyszerűen, pedig út csak,

szögesdrót-kerítések között dús cseresznyefák, és

bölcselkedő meggyfák, kurvinca körtefák térdelnek,

és makognak majmok, és a hideg szélből vas lesz,

és azt dobálja arcodba a porrá széteső nap,

jaj, arra jártam pénteken és szombaton és máma!

És láttam, hogy rohadt dióként, ott van anyám álma!

És láttam, hogy az apám sorsa összegyűrt papír csak,

és testvéreim nyitott csapokként csepegnek űrbe,

és nincs is űr, csak tároló, és nem tudni, mikor megy

a végtelennek tűnő, mégis olyan rövid útra,

mely elvisz innen mindent, ami szennyes, ami romlott,

a lelkemet is vitték volna, nem adtam, de martak,

te vén kegyetlen létezés, te semmi, szőke kislány!

Bezárt ajtó vagyok, cáfolj a rosszra, és ma nyiss rám!

SZÍVDAL

2010-12-11T18:05:00.000+01:00

"minden önkínzás ének"

Vallani nem merek, hallgatni hiba.

Beleszólok sok isten dolgaiba.

Rám gyújtja a hajnal a hajamat.

Bevarrom, kiszakad, bevallom, kiszakad

a szívem.

Ülök a gond üres lavórjában.

Én vagyok a lavór valójában.

Lüktet a nyakamon a köldököm.

Felszakad, bekötöm, felszakad, beköpöm

a szívem.

Templom a múltam, még nincsen papja.

Rábízom magam, mint jó lakatra.

Bujkálok szavakban nagy aganccsal.

Halott, de rángással folyton megcsal

a szívem.

Fentről nézek fel a mélyebb fentre.

Nem szeret, ki nagyon szerethetne.

Ágyam már van, de sár van az ágyban.

Megfojtom, táplálom csontos vágyam

agresszívem.

SOK NI

2010-12-11T18:04:00.000+01:00

(fülszövegre)

Hosszasan, lassan írni arról, mi a jó. Tömören és gyorsan írni arról, mi a szép. Elbeszélgetni azokkal, akik a közelemben vannak, parttalanul, de mély tartalommal. Felfedezni az embert, először csak a figyelemmel, aztán az átadással: megélni az ő igazságait, és megmutatni neki a magaméit. Bizalommal kezdeni, s megtartani a bizalmat. Dolgozni a közelségért, kínálni alkalmakat és tereket magamból. Kivárni, amíg igazít magán a másik, abban a ritmusban, ahogy neki kényelmes, és nem sürgetni semmilyen változást. Elfelejteni, amit el kell. Tudni, hogy mit kell elfelejteni. Meghallani minden kopogtatást. Nem késni a válaszokkal, megérteni a kérdésekben lévő állításokat. Ismerni magam, a határaimat, és nem figyelmeztetni senkit a saját határaira. Erőm szerint vállalkozni új dolgokra. A régi dolgokat becsülettel, kitartó figyelemmel és azonos minőségű odaadással fenntartani.

A gyerekek közelében maradni.

Egyre pontosabban fogalmazni meg, s nem szabadon repülni hagyni a gondolatokat. Megörökíteni valamit abból, amit a szívem mélyén fontosnak érzek. Megmaradni a megérzéseknél. Bátor lenni, hogy irracionálisnak tűnő dolgok is engedtessenek megtörténni. Az lenni, aminek látszódom, és annak látszódni, ami vagyok. Jelen lenni. Tudni, hogy múlt vagyok. Felesleges reményekkel nem terhelni sem mást, sem magam. Néha megtébolyodni, s mindig vissztalálni. Kimondani, amit nehéz, és elhallgatni, amit könnyű lenne kimondani. Igényesnek lenni. Igénytelennek lenni. Elkezdeni, és befejezni.

Zokogás közben

2010-12-08T08:45:00.000+01:00

már nem szeretni kéne ami elmúlt
már elhagyni a régit ami holt
a szemet azért nyitva hagyni mégis
a szívet zárni mégse valami bolt
mert nem szabad a non stop nyitva tartás
mert nem szabad az állandóan fáj
az eltelt idő lassan halmozódik
és elfogy a szív a vese vagy a máj
jaj édesanyám olyan egyedül vagy
olyan egyedül vagyok hogy jaj
a térdemért az alázatosságért
folyik valami háború vagy harc
de nem tudok más lenni csak az apu
az ő tartása tart az igaza
már nem tudom hogy hol laktok de kérlek
még utoljára hadd menjek haza

Gondolatok az ölnek

2010-12-08T08:43:00.000+01:00

Ha nem hazudsz, te szemtelen.

Benned vagyok, s te nem velem.

Hát hol zokogjak? Hol az álom?

Csókban, sikerben nem találom.

Altass el illatos, langyos őszi öl.

Hozzád zuhantam ki a semmiből.

Nyiss szét lábakat, ne rejtekezz.

Nem vagy hasonló semmihez.

Has alatt, comb fölött, mint az ágy,

amit békén hagyott már rég a vágy,

olyan vagy, mint a hajnalok,

s hajnal vagyok, ha ott vagyok.

Micsoda csend van benned, és

micsoda húsos szenvedés.

Miféle bűn, miféle reszketés!

Folytonos hazaérkezés.

Altass el, suttogj, csillapíts.

A dédelgetésnek ára nincs.

Mit bánom én, hogy női, férfi.

Aki akarja, félreérti.

Tiltott kanóc, és szikrakő.

Dacos faként áll az idő.

ANNÁK

2010-12-05T18:25:00.000+01:00

Annáim bátrak, vizes roppanások,

cseresznyefa gallya ez az új, a fiatal.

Hajlik, nem törik. Akarom én is, bármit is akar.

Fagyott szívem, súgok, ő lesz az olvadásod.

Arcába, kinek vért fröcsköltél, és ő mit akart?

Téged, persze, mégis: csak zörgő zivatart.

Hiába keresed, hiába nem, kérdezed szelíden,

nem lát, nem hall, nem szól, nem üzen.

S az első, aki tenyerét, kerek asztal fölött nyújtva,

csendben, őzike barna szemmel, bemutatkozott?

Bárcsak mutatkozna máshogy, vagy legalább újra.

Egy ideje én is a régi, vagyis ismét más vagyok.

Annáim jönnek-mennek, a szívükbe cipelnek,

és ki már hiába üldöznek, bennük maradok.

Betudok minden Annát félsikernek.

Csendes Annáim most mérgesek, haragok.

Kristályüvegek. Sorra félreismernek engem.

Engedd meg, Annák félszeg Istene,

őt, akinek óriás meggymag a szíve,

most már ne kelljen elengednem.

DEJÓ

2010-12-05T17:39:00.000+01:00

Dejó, hogy felnőttem. Anyu. Nem. Mari. Dejó.

Elúszott gyerekkor. Dehogy. Nem papírhajó.

Jó, hogy most érett. Almák. Vagy Körték. Diók.

Költő. Íróasztal. Hogy üres az asztalfiók.

De jó, hogy. Jó lesz. És vége van, annak ami,

nem hagyott kicsit se, kicsit se mondattani

hibákat ejteni, ejteni nőket se, nem.

Dejó, hogy semmi és senki, hogy nem érdekel.

Dejó, hogy kettő, és feleség egy, két gyerek.

Kurva jó az is, hogy tényleg nagyon szenvedek.

Nincs tanúm. Nincs házam. Nincsen, mert, nincsen csajom.

Dejó, hogy engedem, szenvedni magam, hagyom.

Lesz még vagy tíz évem, húszra is számíthatok.

Nincs szégyen, ajtót már bárkire rányithatok.

Leves az idő és merítem, merítkezem.

Bántottak, azokat simítja szelíd kezem.

Dejó, hogy Isten. Hogy számla és szárnyak, huzat.

Dejó, hogy úttörő, s nem cserkész, törtem utat.

Cigánynak, milyen jó, értetlen szegény cigány.

De jó, hogy vágyom egy, nagyon, egy leány után.

HAVEROM, JÉZUS!

2010-12-02T17:13:00.000+01:00

Tudom, hogy nem látsz, no para.
Talán még úton vagy haza.
Nincsen erő, mi kényszerít,
csak saját igényem szerint
fordulok hozzád, úgy talán,
mint római, tudod, a Golgotán,
közönyösen, te jól tudod,
hogy ezzel jóra gondolok,
megértve végre (nem ma, rég),
mitől vagy itt, és mégse még,
mondanám, töltök némi bort,
éjjel-nappali itt a bolt,
s hoznék neked mekis kaját,
hát, megfogott, mint az Ararát
Noé bácsit, a kor, a most,
láthatnál nálunk villamost,
épül a metró, van kütyünk,
érzelmeket küldözgetünk,
ilyen-olyan, min?, drótokon,
a fél világ lóg a fészbúkon,
sok a modern, a régi fogy,
unom. Én hozzád fordulok.
Nem az vagyok, ki rád kacsint.
Beteg lettem, s hát nem kicsit.
De ne hidd, hogy ezért írok, én,
engem csak zaklat a remény,
akarok tőled valamit.
Zavar azért, hogy nem vagy itt.
Figyelj: elég a bujdosás.
Szeretkezzünk, mint senki más.
Költői képet ne keress.
Csókolj, szívem, szájon, szeress.
Lépj velem túl határokon.
Ne számítson, hogy két rokon.
Valóság vagy. Tudom. Hiszem.
Mert nem valós itt senki sem.
Nem tudlak máshogy hívni, ím:
felajánlom az álmaim.

CSEPPEDÉS

2010-12-01T20:09:00.001+01:00

Visszafogott, kis robbanás, sok van belőle: csap csepeg,
vagy nyári zivatarozás, vízben zuhanó delfinek,
hajlított tükrök, torz az arc, titokból szakadt vándorok,
ez az, amit te is akarsz: magába fogad az otthonod.
Csepped vagyok, bár nem hiszed, hogy elszakadni semmiség,
de vissza, tisztán térni meg: lángos a lélek, a test is ég.
Ez a szürke beléd zuhanás annyira fáj, mint fán az ing.
Beszélik, férfi, szép, magyar, magát akasztotta megint.

Széttár karokkal, hátra dől, az, aki bízik. Fröccsenés.
Szürke szem, kék száj, sárga bőr. Akadozó májműködés.
Akadozó szív, és úgy zihálsz, mint aki tobozmirigyét
vagy rákos tüdővel a frászt köhögi éppen szerteszét.
Konok, csinos a vonzalom. Gravitáció, szelíd, erős.
Szenvedélyes a borzalom. Vízben a víz. Csendben a hős.

TÚL

2010-12-01T15:16:00.000+01:00

Fáradt a csendem. Szúr, ha támad.
Örülnék még egy iskolának.
Figyelemnek, ami alku nélkül
minden estére csókká békül.
Akasztom vágyam, szögre inget,
terád, aki szépnek hirdet,
s szégyenlem magam: könnyű a vágy.
Lekaparni a gyerekkor sarát,
ez lenne, ha van is, feladatom.
Anna, utazz a szavaimon:
hozzám vagy tőlem messzire el.
Minden irány jó. Én a semmiben
túlzok.

TÖRZS

2010-12-01T02:43:00.000+01:00

Nekem csak ez az egy fotó, nekem csak ez az egy van.
Karácsony, Advent, Télapó nekem ebben van egyben.
Megvan vagy ötven éve már, s csak három része tiszta:
háromszemnyi fénysugár, ez a fotó nagy titka.
És úgy teszek, mint dzsentri, kin nem fog hiány, betegség.
Akár mellékes dolgaim, csak úgy nem dobtam el még.
De éjszaka, ha rettegek, mert rettegésem késik,
s már nyögdécselni sem merek, futok eddig a képig.
És nézem, mint a büszke, nagy cseresznyefát gyerekként.
Anyám, apám, jaj, merre vagy -- jajongom, mint a refrént.
Ez lennék én, kis papgyerek. Hasas matróz, kerek fej.
Miért is nem szerettetek? És milyen szeretettel?
Mint számmá kódolt képeket, úgy bámulom a múltam.
Mint szárnya-vágott képzelet rángok anyum-apumban.

Face to Facebook

2010-11-28T06:52:00.000+01:00

A vers végére kiderül. Mert megvan minden eszköz.
Halott vagy, ugyan. És ha élsz? Te mindenhonnan elszöksz.
Tőlem a lányok, ahogyan, szerelmek, főleg, el.
A vers végére. Nem magam miatt érdekel.

A vers végére megnyitod szép fürdőköpenyét
az igazságnak. Messziről hozzák a vőlegényt.
Meghoztam magamat neked harminc év után.
A hasznod érdekel ma, már nem érdekel a kár.

A vers végére tudni kell, miféle félelem
válik bennem hamis tudássá, s bánik el velem.
Halott vagy, szinte biztos, hogy nem lesz hozzá szavad:
minden szerelemben, ja-ja, téged rontottalak.

Nagy hír, fiam! Hát így megy ez, át sok-sok életen
egy cifra bűn, egy sunyi vágy, egy precíz félelem.
A vers végére? Jaj, fiam! Egyél, aludj sokat.
Okos és szép vagy, mint a nyári, esős alkonyat.

A vers végére. Semmi sem zavarhat, megtudom.
Fűtés zörög, hűtő köhög, itt van az alkalom:
miattad! Tőled. Általad. Mindegy: hittem valamit.
A hűségről, a szerelemről. Mit senki nem tanít.

Van, persze, hogyne lenne, sok-sok kioktatás.
Anyu! Tudom, de rajtam át, versszaknyi szólalás!

Apádhoz értettem csupán. Akkor a szerelem
finom, import déli gyümölcs volt, kóstoló nekem.
Szolgaságban szültelek, de boldogan, ne félj!
Cigány lányt kéne, fiam, hogy feleségül vegyél.

A vers végére. Megunom. Hogy érdekel. Remek.
A szándék vagy a lemondás? Melyik a gyerek?
Vagy túl erős, vagy gyenge jel nálam a szerelem.
Hasonlítok rád, Anyu, és veled nem jó énnekem.

A vers végére. Érkezem. Kínálkozik a pont.
Ha meg is tudtál valamit, bolond, ki ne mondd!
Na, talpra fel! A megszokott sebes növekedés
jön újra, és a vége, meglásd, jó lesz neked is.

LESZ ÁMOLÁS

2010-11-25T16:36:00.000+01:00

Hat éves lepke porladása: a szem, mint Mózes tengere nyitott.
Figyelni annyi módon annyi másra, megmosolyogni minden csillagot.
És állni trapper farmerben az úton, és bólintani, flörtös lány, ha szól.
Szeretkezni azért se folyton, felszabadulni minden vágy alól.
Érett gyümölcs a szív, lehullni készül, eljött az öröm évszaka.
Te lettél minden érzés végül: pupilládtól tágul az éjszaka.
Erősebben, mint bármi máskor, egyik tenyérben ott a Hold,
s a másikban dühöngve lángol a Nap. Szerelmem tényleg ennyi volt.